…múlt…

 Kedves Olvasó!

Elgondolkoztam az előző bejegyzésemen. Sokan gondolhatják rólam, hogy milyen kis naív vagyok, azt hiszem az élet habostorta. A félreértéseket elkerülve, már most jelzem, hogy ez tévedés. Tudom, hogy az élet nem fenékig tejfel.

7 éves voltam, amikor a szüleim elváltak. Apukámnak lett új felesége, és született egy kistesóm. Anyukám is újra férjhez ment és itt is lett tesó. Közben apukámnál mégegy. Kéthetente hétvégén jártam apukámhoz. Először azért sírtam, mert nem akartam átmenni, utána azért, hogy sokkal jobb nála, mint otthon. Két külön világ volt. Apukám felesége 20-as éveinek elején járó nő volt. Kedves, fiatalos, állandóan mentünk ide-oda. Esténként társasoztunk. Otthon más volt a helyzet. Anyukámék szerettek otthon lenni, filmet nézni. Mire átvettem az otthoni ritmust, mehettem apukámhoz, a pörgős világba. Egyik nap, amikor jött értem, mondta, hogy jön Y. Oké, gondoltam, nem mintha tudnám, hogy ki az. Aztán mikor nála voltunk csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy “Y. a nővéred”… 11 éves voltam. Nem értettem. Semmi mást nem mondott. Úgy csinált, mintha tudnom kellene. Találkoztam az akkor 16 éves nővéremmel. Mikor hazavitt elkeztem sírni. Elmondtam anyukámnak. Ő is sírt. Ő tudta. Csak úgy gondolta nem az ő dolga ezt elmondani. Főleg, hogy apukám soha nem foglalkozott Y-nal. Aztán egyszercsak felkereste a 16 éves Y-t. Anyukám kiakadt, hogy hogy lehet valakinek ennyi esze, hogy ezt így közli a lányával. Apukám állandóan szidta anyukámat, megjegyzéseket tett rá. Mikor elköltöztük a panelből családiházba, apukámnak az se tetszett. Pedig sokkal jobb családiházba lakni, mint egy kis panelba. Mikor már kicsit nagyobb lettem én lettem a babysitter apukáméknál. Áthívott, elmentünk a strandra a haverjaival, a férfiak ittak, a nők beszélgettek, én meg figyelhettem a sok kisgyerekre, holott még én is gyerek voltam. Anyukámnak ez nem tetszett, ezért mondta, hogy csak akkor menjek át ha tényleg van kedvem, nem muszáj. Egyszer mondtam apukámnak, hogy most nem megyek át. Megsértődött. Fél évig nem beszéltünk. Azóta eltelt elég sok idő. A helyzet nem változott. Apukámnak új élettársa lett, új kistesó. Már “felnőtt” fejjel ritkán mentem át. Hisz meg se kérdezte, hogy mi van velem, hogy megy az iskola. Egyszer megkérdezte (kb. 15 éves voltam) van bikád? Szép, mi?! No comment. Csak leültetett a nagyképernyős tv-je elé, és a legújabb filmeket nézette velem. Az nem számított, hogy én nem ezért mentem át. Hogy én az apukámmal szerettem volna lenni, beszélgetni vele. Nem. Ez volt a program. Ja, meg segíteni az ebédben, mert az új élettársának mindig fájt valamilye. Aztán általában ebéd után hazamentem. A végén már csak azért mentem át, hogy a tesóimat lássam. Aztán eljött a 18. szülinapom. Tudni kell, hogy apukám minden névnapot, születésnapot megünnepel. A legkisebb kislány névnapján is hatalmas torta volt, meg a Mc Donalds-ba ebédeltünk. Erre eljött az én szülinapom. Nem is akármelyik. A 18. Amit azért megszoktak ünnepelni. Nem vártam el, vagy ilyesmi, de azért… Otthon is volt tortám, kettő is (az egyik szivecskés Mr. Bigtől), ott voltak a nagyszüleim, még a nevelőapám szülei is.Apukám telefonon kérdezte, hogy mit szeretnék. Pont azon a nyárom mentünk Mr. Biggel Görögországba nyaralni. Mondtam, hogy jó lenne, ha be tudna egy kicsit segíteni anyagilag. Erre, közölte, hogy ő nem fog besegíteni…vagyek valamit, ő meg odaadja a pénzt. Apukámhoz amikor átmentem… semmi. Senki még azt se mondta, hogy szülinap. Kezembe nyomta a pénzt, aztán közölte, hogy bocsi, de majd két hét múlva megünnepeljük, mert ők most a haverokkal strandolni mennek.

Utána nem is hívtam. Ezzel nagyon a lelkembe gázolt. És rá két hónapra a kicsi lány szülinapjára meghívott. Mondtam, hogy nem érek rá. De lesz torta is, mondta ő. Kedves. Aztán néha-néha átmentem. Majd az íre a pontot a Mikulás nap tette fel. Apukám pereskedett a második feleségével a gyerektartás miatt. Annyi gyereke van már, hogy nem bírja fizetni a sok gyerektartást. Ott “sírt” a bíróságon, hogy minimálbéren van, meg el kell adnia a kocsiját. Kérte anyukámat, hogy neki adjon igazat a bíróság előtt. Ő persze nem tette, hiszen tudta, hogy amit az anyagi helyzetéről mond az hazugság. És nekem is kevesebbet fizetne. És ekkor apukám felhívott. Mikulás napján. Kb. 10 percen keresztül szidta anyukámat. Olyanokat mondott, hogy… le se írom. Én meg csak hallgattam és folytak a könnyeim. Aztán mondta, hogy felnőtt vagyok van már annyi eszem, hogy tudjam kinek adjak igazat. És letette…

Eltelt két év. Azóta nem beszéltünk. Karácsonykor írtam neki sms-t, de nem reagált. Meghívtam a ballagásomra, nem jött el.

Nem értem, hogy miért mondott olyanokat anyukámról nekem. Azt hitte, neki adok majd igazat? Neki, aki sajnálja a gyerekétől azt a havi 9 ezer forintot. Mert azon kívül nem támogatott mással. És a legjobb, hogy a tárgyalás után vett magának egy 5 milliós motort. Persze az autója is megvan. Ja, és nem minimálbéren van.

Én meg… A nyaraimat végigdolgoztam napi 12 órában, egy büfében a kevés pénzért. Felvettem a diákhitelt. És most arra kényszerültem, hogy levelezőre átmenjek, és dolgozzak a suli mellett. Ő meg…

Mindegy. Én ezen már túl vagyok. Jobb ez így nekem. És tudom, hogy amikor már öreg lesz, és senki nem lesz mellette, rájön, hogy mit tett.

Ha ő felkeresne, nem zárkóznék el. Én viszont  még azok ellenére, ahogy viselkedett velem, még próbálkoztam. De nem ment.

Nem rágom magam rajta. Az élet nem mindig habostorta! És tudom, hogy nem minden olyan, mint a mesékben. Az élet sokkal rosszabb. De merek nagyot álmodni! És hiszem, hogy lesz ennél még jobb is!Mert különben nem lehetne kibírni.

Most boldog vagyok. Hisz van egy szerető családom (most itt anyukámékra gondolok), van egy kedves barátom. Vannak anyagi nehézségeink, de kinek nincsenek?! A múlt, az múlt. Lezártam. Azért is írtam le.

További szép napot!

Üdv.: Huncutka