Egy barátság története

 Kedves Olvasó!

Hogy mit tennék másképp, ha egy adott nap mindent újra kezdhetnék? Vagy egyszerűen csak visszamehetnék az időben egy kicsit és pár apróságot megváltoztathatnék?

Nem hagynám elveszíteni a legjobb barátnőmet…

 Már általános iskolában is évfolyamtársak voltunk M-mel, már akkor jól kijöttünk egymással. Aztán gimiben osztálytársak lettünk és egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Első év végén már a legjobb barátomnak mondhattam. Egész nyarat együtt töltöttük. Sülve-főve együtt voltunk. Aztán jött a második év. Mi lettünk a “ridikülös lányok” (igen, ezen már én is csak mosolygok), ami azt jelentette, ridiküllel jártunk suliba meg egy mappával, állandóan sminkeltük magunkat (egyszer M. annyi szájfényt nyomott a szájára, hogy már szó szerint folyt lefelé és erre ő megkérdezte, hogy tegyek még? 🙂 ) órán zenét hallgattunk (M. egyszer úgy felelt, hogy ment a zene a fülébe, mert nem volt ideje kivenni a fülhallgatót, szegény semmit nem értett 🙂 ) és még megannyi szép közös emlék. Aztán én összejöttem Mr. Biggel. Eleinte nem változott semmi se. Ugyanúgy ridikülös lányok maradtunk :). Egyszer az ofő elültetett minket egymás mellől… jobban mondva engem ültetett el… haragudtam… főleg azért mert M. hangoskodott és ezzel engem büntettek. És a haragom ki is mutattam M. felé. Duzzogtam. És szép lassan (hónapok alatt) eltávolodtunk egymástól. És amikor észrevettem, hogy mi is történt valójában, M. már belekerült egy teljesen más társaságba, a “nagymenők közé”. M. mindig is szerette, ha mindenki vele foglalkozik, és titokban irigykedett és felnézett a “nagymenő lányokra” (én személy szerint nullának tekintettem őket, mivel nem nagy szám a szülők pénzével kérkedni, míg ők egy értelmes mondtatot nem tudtak szólni, a “van eseményutáni tablettád?” kérdésen kívül). Szóval M. nagymenő lett. Élvezte, hogy shoppingolnak, pizsamapartiznak, bulizgatnak stb. Amit egyébként régen együtt csináltunk. Teljesen elveszítettem… Hiába próbálkoztam. Nem ment. Aztán egy nap felhívott az egyik osztálytársunk, hogy M. életveszélyben van…. Elesett a bicajjal és vérrög keletkezett az agyában (vagy valami ilyesmi, nem nagyon értettem már akkor se) többször műtötték és élet-halál között lebegett. Aznap éjjel nem aludtam. Imádkoztam, hogy gyógyuljon meg! Másnap ofővel elmentünk hozzá a kórházba, mivel 200 km-re arrébb műtötték. Szegény szörnyű állapotban volt. A gyönyörű hosszú haja már a múlté volt. Be volt dagadva mindene és alig tudott beszélni. De láttam, hogy örült nekem. Számomra nem volt kérdéses, hogy ott legyek mellette. Aztán gyógyulgatott, hazaengedték, meglátogattam. Örült nekem megint. Aztán ennyi. Nem változott semmi. Ő ugyanúgy a nagymenőkkel volt, akik itatták annak ellenére, hogy nem ihatott volna alkoholt az erős gyógyszerei miatt. És egyre csak távolodtunk, távolodtunk. Néha megpróbáltam átbeszélni, hogy mi lett velünk. Ő is mondta, hogy hiányzom neki. De azóta eltelt már jó pár év… nem is beszélünk. Nyáron írtam neki. Egy levelet, amiben őszintén leírtam az érzéseimet a múltról, a barátságunkról.

Visszaírt. Néhány sort idézek belőle: “Nagyon meghatott ez a levél, a könnyem is kijött komolyan! Furcsa, de pont ma gondoltam Rád, fel akartalak hívni, mikor sikerült az utolsó vizsgám is és el akartam újságolni örömömet, hogy így valószínűleg átvesznek államira…de elmaradt
A régi idők…Nagyon szépek voltak és hiányzik nekem is nagyon nagyon!”

  “Retikülös lányok sem lesznek többet, és a többi dolog sem, de van millió más, ami lhet helyette. Kkicsit érettebb, kicsit felnőttebb dolgok, hiszen azóta, ahogy írtad mindketten változtunk, felnőttünk… Nekem (is) nagyon sokszor eszembe jutottál, főként akkor amikor a jogot tanultam. Akkor mindig! (basszus még mindig folyik a könnyem…) Hiányzik nekem is, nagyon sokszor volt az, hogy beültem volna Veled egy teára, capuccinora valahova a városba, csak nem tudtam hogy fogadnád az ötletet…? És nagyon szívesen meg is tenném! Szívesen beszélgetnék Veled órákig(nem hiszem h nem lenne közös témánk ) meg még hasonlók… Részemről nincs harag, az emlékek, amik olyan jók és szépek már nagon régen elnyomták azt, ami egy nagyon kicsi ideig volt…Amikor már régóta nem beszéltünk megtörtént a balesetem… A legnagyobb meglepetés az v olt akkor, aminek a legjobban örültem, amikor bejöttél hozzám a kórházba annak ellenére, hogy akkor már jó ideje nem beszéltünk. Nagyon jól esett!”

Aztán megbeszéltük, hogy majd találkozunk… ami mindig elmaradt. És azóta? Semmi. Még msn-en se beszélünk…

Szóval arra szeretnék kilyukadni, hogy az embernek kevés igazi barátja van. És arra a kevésre, nagyon-nagyon kell vigyázni!!! Én elvesztettem a legjobb barátnőmet… Most már tudom mit tennék másképpen. De ez nem változtat semmin se. A múlt, az emlékek sokasága! A szívemben megmarad örökké!