Lehet, hogy megőrültem…

 Kedves Olvasó!

Kezdeném azzal, hogy Nagyon Boldog Új Évet kívánok!

Jó rég nem írtam már… sokáig hezitáltam, hogy csinálok egy új blogot (új év —> új blog), de inkább maradtam a réginél, nem lenne erőm újrakezdeni.

Összegzés a jelenlegi helyzetről:

Tehát! Egyetem. Szóval… a nagy lelkesedésem ellenére, nem szomorúan jelentem be, hogy nem váltok szakot. Maradok a fenekemen, és ha esik, ha szakad, akkor is odakerül az a két betű a nevem elé. Miért döntöttem így? Felkerestem egy kommunikáció szakos (szegről-végről) rokonomat, aki épp most fog végezni. Felvilágosított a szakmával kapcsolatban. Nem lehet a diplomával elhelyezhekedni, ő is választ még egy szakot, ha végzett, hogy legyen valami értelmes is a kezében. Írni meg bármikor tudok (épp most is ezt teszem). És bánom is, hogy úgy eltávolodtam a jogtól, de örülök, hogy visszataláltam hozzá, már hiányzott is! Tehát jog! Kemény 3 és fél év áll még előttem, de megéri majd! Úgyhogy most épp a vizsgáimra készülök… eléggé lemaradtam, van mit bepótolnom.

Munka. Hát… (tudom, háttal nem kezdünk mondatot…) szóval. Örülök, hogy van munkám! És örülök annak is, hogy olyan munkám van, ami engedi, hogy nyugodtan készüljek mellette a vizsgákra. Persze nem életcélom itt ücsörögni éveken keresztül, de átmenetileg ez is megteszi.

Párkapcsolat… talán erről a legnehezebb írnom. Most őszinte leszek. Több, mint négy éve vagyok együtt az első pasival az életemben. Emlékszem még az elején milyen nagy volt a szerelem… (azok a régi szép idők). De mára a szerelem elmúlt, lett belőle szeretet. Ami végülis nem rossz. De! ha most 40 éves lennék és lenne két gyerekem, azt mondanám: “Oké, elmúlt a szerelem. De szeretjük egymást, összekötnek az emlékek,a gyerekek. Majd próbálok javítani a helyzeten.” De mit mondjak most, így huszonévesen? Persze könnyű azt mondani, hogy “lépj ki belőle, most még megteheted!” de ez mégsem olyan egyszerű. Talán a megszokás, vagy a magánytól való félelem az oka. Körbenézek az ismerőseim között, és meg kell állapítanom, hogy az én párom a leghelyesebb, legokosabb, talán a legjobb. De mégsem vagyok boldog. Elvégre, ha most kapnék egy irtó drága Prada cipőt, madarat lehetne fogatni velem. Nagyon boldog lennék. Vigyáznék rá, üvegvitrinben tárolnám, minden nap elővenném, és belebújnék, de csak egy percre, nehogy valami baja legyen. Aztán ahogy telne, múlna az idő, nem lenne már annyira érdekes. Kezdetben csak néha-néha venném fel, majd már nem számítana, hova megyek, hordanám, ha éppen kedvem tartja. Hiába nekem lenne a legtutibb cipőm az ismerőseim között, hiába irigykednének rám, számomra nem lenne olyan nagy szám. Valami újra vágynék, mégjobb cipőre. De lehet, hogy nem is cipőre vágynék, hanem inkább egy táskára, vagy gyémántnyakékre. Na, jó kicsit belemerültem a témába…  De miről is szól az élet? A változatosság gyönyörködtet! Mondják a nagyok. Valóban így lenne? Lehet, hogy mindig valami újat kellene keresnünk, kipróbálni valami mást, és akkor boldogok lehetnénk? Nem tudom mi lenne a legjobb. És a legszörnyűbb, hogy egyre sűrűbben érzem azt, hogy megtetszik valaki, álmodozok róla… és egyre ritkább az, amikor érzem a szerelmet a párom iránt. El lehet ítélni, de sajnos ezt nem tudom irányítani. Például most is ez van. A párom munkatársa. Nem rossz pasi! Sőt! Első osztályú darab (tudom, most nem cipőkről van szó…)! Magas, barna, sármos, jóképű, humoros, olyan igazi férfi! És azon kaptam magam ma, hogy a barátnője képeit nézegetem egy közösségi oldalon, és látom, hogy milyen boldogok együtt…. Ez mellbe vágott. Hirtelen magamhoz tértem. Mit akarok én? Hiszen van barátnője, hiszen nekem is van barátom, hiszen ők boldogok, és akkor jöttem rá… mi nem vagyunk boldogok. Mi elvagyunk egymás mellett, néha jobban, néha rosszabbul. Ők meg. Agyon ölelgetik egymást minden képen. És a csaj? Még nem is ronda. Egész helyes. És én? Mit vártam egyáltalán? Hogy lehetek ilyen hülye? Miért mindig az kell nekünk, ami nem lehet a miénk? Miért a tiltott gyümölcs a legédesebb? És mit tegyek most egyáltalán? Üljek le egy sarokba és várjam amíg elmúlik? Mert el szokott ám múlni. Mármint ez az érzés, hogy más kell nekem. De mi van akkor, ha nem akarom, hogy elmúljon? Mi van akkor, ha érezni akarom a pasi érintését, forró testét, és csókolni akarom? Akkor én már ri*anc vagyok? (kicsit sok lett a kérdés… és válasz persze egy sincs) Keresem a miérteket, keresem az okokat, keresem a válaszokat… Amit leírtam az minden gondolat. Nem tudom, hogy a valóságban képes lennék e megtenni mindezt. Mármint, kilépni ebből a kapcsolatból, belemenni egy másikba (a jelenlegi álmodozós pasival)… és egyáltalán mit képzelek én? Majd ő is feladja a két éves kapcsolatát miattam? Miattam, akivel gyakorlatilag a köszönésen és egy két semmitmondó mondaton kívül semmi kapcsolata sincs. Mit akarok én? Lehet, hogy teljesen megőrültem…

Huncutka