…

 Kedves Olvasó!

Köszönöm a sok hozzászólást! Tudom, hogy igazatok van és végre pontot kellene tennem a kapcsolat végére. De… mivel eddig is őszinte voltam, ezután is az leszek. Sosem tudtam dönteni. Soha, semmiben. Ha már kettő dolgot tesznek elém, lefagyok. Szeretem alaposan átgondolni a dolgokat, hosszan mérlegelni, hogy utólag ne azt mondjam “a másikat kellett volna választanom” (na jó, ez elég idegesítő tud lenni, ha például ruhákról van szó…) Részben tudom, hogy ez nem fog menni sokáig, csak magam alatt vágom a fát… részben viszont… úgy érzem nem lehet még vége. Ma hajnalban, mikor B. kiment inni és visszajött… megsimogatott és megcsókolt. Olyan jól esett. Sok pozitív megnyilvánulása van ám, de sajnos kiegyenlíti a mérleget a negatívumokkal. Épp ezért, egyik pillanatban azt érzem, szakítanunk kellene… a másikban meg azt, hogy lesz ez még jobb is… és mentsük meg, ami menthető, mert akkor igenis úgy tűnik a helyzet, hogy menthető. Sokkal egyszerűbb lenne, ha B. állandóan csak megbántana. Akkor nem tartana vissza semmi se. De így… van ami visszatart… most is például hívott, hogy főzött vacsorát. Ő! Főzött! Ő, aki még egy teát sem tud megfőzni. És azt is felajánlotta, hogy szombaton, amikor vizsgázom elvisz egy darabig, hogy ne kelljen a vonatra is jegyet vennem. Tehát kedves… de néha meg… megbánt… Igazából ő sem tudja mit akar. Épp ezért vasárnap leülök vele, és megbeszélünk mindent.

Huncutka