Kedves Olvasó!
Megint azon vettem észre magam, hogy Pasi barátnőjének az iwiw-es képeit csekkolom… Helyes lány… helyes pasi… jó képek… Nem, ne érts félre, már nem kavar fel Pasi. Egyáltalán nem. De a csaj igen. Olyan boldognak tűnik. Mintha az élete tökéletes lenne… szerető családi képek, sos-sok barátnő, helyes pasi, nyaralások, grill partyk, vicces képek… és mindig mosolyog… Irigylem! Nem Pasi miatt… hanem azért mert így a képeken keresztül is sugárzik róla az őszinte öröm, a valódi boldogság! De jó is ennek a lánynak… nem szeretném sajnáltatni magam… mert nekem is jó… De az én szememben nem csillog a boldogság… a cicusom is szomorú… pedig akkoriban nem tudatosan szomorú cicust választottam. Csak úgy megtetszett. És miért vagyok én “boldogtalan”? A szüleim válása nagyon rányomta a bélyeget az életemre… apám viselkedése… az, hogy nincs egyetlen igaz barátnőm se… az, hogy nem vettek fel az egyetemre államilag támogatott képzésre… és az, hogy ez csak két ponton múlt… az, hogy ehhez az osztályfőnököm nagyban hozzájárult, az, hogy nem bírtam finnanszírozni a nappalis életet… az, hogy apám eközben 5 milliós motort vett magának… az, hogy levelezős lettem, bár még van állásom, de meddig?… az, hogy otthon úgy érzem mindenki sokkal büszkébb a 11 éves húgomra, aki ugye versenyszerűen sakkozik, zongorázik, lovagol stb… az, hogy van egy párom, akit szeretek nagyon, de mégis ennek az ismeretlen lánynak a szemében látok még valamit… látom, ahogy ránéz Pasira… van valami a tekintetében és az egész lényében… ez belőlem hiányzik… és végül az, hogy boldogtalan vagyok. Minek örüljek? Hogy míg a velem egykorúak élvezik az egyetemi életet, a hatalmas bulikat, addig én már nagyban a munkahelyi problémákkal szembesülök… vagy annak, hogy még rengeteg vizsgát le kell tennem, és lehet, hogy diplomás munkanélküli leszek?… vagy minek örüljek? Sokszor képzelem, hogy bárcsak én lennék Jane Austin egyik hőse… bárcsak más világban élhetnék…
Huncutka
Kitartás! Sokszor nagyon rossznak tűnik a helyzet, de ne keseredj el! Inkább légy büszke magadra! Nagyon nagy dolog, hogy ilyen apa mellett is felelősségteljes felnőtt lett belőled! Sajnos nekem sincs túl sok barátnőm, talán egy igazi van, de sajnos ő is hamarosan az ország másik pontjára fog költözni. És igenis légy büszke arra, hogy dolgozol, azért hogy tanulhass és emellett még anyukádnak is segítesz. Drukkolok neked, hogy lassan minden kiforrja magát az életedben és a helyére kerüljön. És légy büszke a kapcsolatodra is, mert a nehézségek ellenére is kitartotok egymás mellett és szeretitek egymást. És ez a mai világban nagy szó, mert sokan egyszerűen inkább kilépnek a kapcsolatból, mert az egyszerűbbnek tűnik.
Köszönöm ukka! Jól esik amiket írtál! 🙂
Sajnálom, hogy a barátnőd elköltözik… 🙁 De még szerencs, hogy a mai világban az internet segítségével könnyen kommunikálhat az ember. Bár ez nem helyettesít semmilyen közös bartáti beszélgetést, de azért több, mint a semmi.
Büszke leszek 🙂 csak ma kicsit letargikus a hangulatom…
Csak most tudok válaszolni a korábbi kérdésedre, kellett a gép anyukámnak. Nincs blogom, nem is akarok. A közös hullámhosszhoz nagyban hozzájárulhat az is, hogy bizonytalan vagy mint én, de érző szívű/ érzelmes harcos is, mint én.
Nem a te korosztályod vagyok, hanem 40 éves, de belül kislány is, kamasz is, megdolgoztam érte, hogy újra éljenek ők, illetve, hogy éljenek végre, mert hamar elhalt a gyerek-énem, és a kamaszkorom is halott kor volt, nem voltam igazi kamasz, most pótolom, inkább öntudatlanul, ösztönösen, mint tudatosan. Én sem kaptam önbizalomerősítő nevelést, sőt, az ellenkezőjét, se segítséget semmiben, se pénzt továbbtanulni, de eltartást igen.. Én is ismerem a kisebbik testvér überelése miatti szenvedést, de mára már elég szépen megkopott, de egykor nagyon sok szenvedést okozott.. Így már értem, hogy miért vagy önbizalomszegény. Persze, hogy a szüleink miatt leszünk olyan önbizalomszegények! De így legalább megtanuljuk, jobb esetben, az alázatot, a küzdeni tudást, lehet ebből még vallásos hitünk is. Én azt szoktam mondani, hogy ha nem ilyenek a szüleim, aligha lennék keresztyén, mert én csak Istenre, Jézusra számíthattam, ha vigasz, segítség, tanács kellett. És ennek így kellett lenni, mert akik talán kevesebbet szenvedtek, vagy inkább mondjuk úgy, több támogatást kaptak, ma mégis isznak, züllenek, érzéketlenek, gonoszak, felelőtlenek stb.
Az én korosztályom a gyerekeivel, férjével, karrierjével van elfoglalva, de jobb kifejezés erre, hogy beszűkülve élnek. Mivel gyerektelen szingli vagyok, ezért jobban kijövök a fiatalabbakkal, úgy tűnik, hisz én úgy élek, mint egy kamasz vagy mint egy kb. húsz éves.
Azt már régóta akarom kérdezni, hogy nem Mérleg-e az aszcendensed, mert nagyon emlékeztet az örökös bizonytalanságod magamra, és én Mérleg vagyok.
Szia!
Nekem a film feldolgozást volt szerencsém megismerni, de a történet lebilincselt. Pironkodva vallom be, hogy még sírtam is.
Köszönöm szépen, hogy ilyen őszintén írtál magadról. Valóban sokban hasonlítunk. Nem baj, ha kamaszként élsz! Hidd el, boldogabb vagy, mint sok korodbeli “beszűkült”. Na, de nem szeretném osztani azt észt, a magam húsz évével 🙂 Köszönöm, hogy ilyen őszinte vagy velem, és mindig van egy-két jó szavad hozzám, tanácsokat adsz. Ez sokat jelent nekem. Mintha az őrangyalom lennél 🙂 Ne érts félre, csak furcsa, hogy valaki az én problémáimmal foglalkozik, nekem szeretne segíteni. Még a saját édesanyámat sem érdeklik a problémáim. Sokszor meg sem hallgat. Hangulatember. Ha olyan kedve van, nem merek elmondani neki semmilyen jó dolgot sem, mert lerendezi egy: jól van- szöveggel. Persze szeret engem, meg jó anya… csak ő is inkább saját magával van elfoglalva.
Egyébként én is keresztény vagyok. (anyukám nincs megkeresztelve, apám pedig szerintem sose volt templomban) Hiszek Istenben, és imádkozok hozzá. Tudom, hogy velem van, és tudom, hogy sokkal jobb ember vagyok, mint azok a társaim, akik isznak, drogoznak, össze-vissza pasiznak. És tudom, és hiszem, hogy majd ha eljön a nap, majd meglesz a jutalma, ennek a sok szenvedésnek… fájdalomnak… boldogtalanságnak. Tudom, hogy nem véletlenül érnek a csapások. Ezáltal erősebbek leszünk. Próbálok erős lenni…
Most is hallom, ahogy a másik szobában a húgom anyukámmal kacarászik… ő annyira más. Családban nő fel. Én 11 évesen… bele kellett törődnöm, hogy új nevelőapám lett, testvérem született, mindenki őt csodálta… apám is új családot alapított… arra emlékszem, hogy rengeteget sírtam akkoriban. Hosszú éveken keresztül sírtam. És a húgom… ő nem tudja mi a fájdalom… ő igazi családban nevelkedik… agyon van kényeztetve, dícsérve… és sokszor megbánt… visszabeszél nekem… olyanokat mond, amivel mélyen a lelkembe gázol (pl. hogy nekem milyen apám van) tudom, hogy még nem fogja fel, hogy mit mond… de akkor is nagyon fáj… egy 11 éves fruska is képes vérig sérteni néhány szóval… És a szüleim? Talán sosem hittek bennem igazán. Akkoriban nem hitték, hogy meglesz a nyelvvizsgám… hogy felvesznek az egyetemre (ebben igazuk is lett) aztán, nem hitték, hogy lesz munkám… és most sem hisznek bennem… nem hiszik, hogy el tudom végezni a jogot… nem mondják ki, de tudom… persze a húgom más… őt hatféle helyre is beíratták, viszik ide-oda… ő most a télen két csizmát is kapott… nekem is szétszakad a csizmám… de én nem kapok… nincs pénz… már régóta nem kapok, tőlük ruhaneműt… csak alkalmakkor… persze, most már dolgozok, de amíg nem dolgoztam sem volt más a helyzet… persze a húgom kap… De ez is erősít. Meg megtanít dolgokra. Már tudom, hogy ha lesz gyermekem, melyek azok a hibák, amiket nem fogok elkövetni. A párom is mindig azt mondja, ne törődjek senkivel, bízzak Istenben és küzdjek. És tudom, hogy ez a megoldás… csak nehéz…
Rák vagyok, skorpió aszcendenssel. A rák jellemzői abszolút illenek rám. Ez a bizonytalanság meg valóban a szüleim hibája. De nem okolom őket. Így volt nekik a legjobb. Persze nekem nem éppen a legjobb… de ez ugye nem számít…
Szia Joyo!
Én is sírtam 🙂 gyönyörű történet, magávalragadó világ!