…

 Kedves Olvasó!

Belátom, tévedtem!

Néhány napja csúnyán összevesztünk Biggel… de büszkén mondhatom, jól kezeltük a dolgokat. Máskor, dúlunk-fúlunk, sértődünk, aztán vagy az egyikünk, vagy a másikunk lép, és békülünk. Most más volt. Az autóban vesztünk össze, kértem Biget tegyen ki, de ő tovább ment, és elmentünk egy erdős részre, persze az eső meg szakadt. Így kénytelen voltam ott maradni, és megbeszélni a dolgokat. És persze hatásos volt, mire a zápor elvonult, a harag is elszállt. De a lényeg nem is ez, sokkal inkább a veszekedésünk apropója. Apróságból indult, aztán egyre durvább dolgokat vágtunk egymás fejéhez a másik családját illetően. Tudtam, hogy amit Big mond a szüleimről, mind igaz… de fájt… és úgymond kiálltam mellettük. De most úgy érzem, hiba volt… nem érdemlik meg. Tegnap a húgom versenyen volt, ment az egész család, így én egyedül maradtam otthon (engem sose kérdeznek, hogy megyek-e… mert szerintük biztos nem, így egyszerűbb meg se kérdezni). Egész nap takarítottam, sütöttem, főztem… Hozzáteszem, anyám elég felületes ember… nagyjából szokott takarítani… én más vagyok. Pontos, precíz… ha belekezdek valamibe, végig is csinálom. Így súroltam a zsíros csempét, a gáztűzhelyet, a mikrót… és estére, mire hazajöttek, minden csillogott-villogott. (napközben Biggel filmezgettünk… stb.) Csak miután szóvátettem, hogy mit csináltam, azután jött az “olcsó dicséret”… Ma szintén verseny volt, anyukám itthon maradt. Ő már reggel nyavalyog, hogy milyen fáradt (hozzáteszem, más korabeli nők 10szer annyit csinálnak, mint ő, mégsem nyavalyognak… én inkább lustának, kényelmesnek nevezném) Velem egész nap “ingerült” volt… csináld meg ezt, meg azt… hogy eszel már… stb. Persze a nevelőapámnak a telefonban nyalta a seggét. Big nálunk volt mikor kész lett az ebéd, de nem kínálhattam meg, mert nem marad a többieknek (pedig maradt jócskán… persze anyám a fele kaját megette unalmában…) Én meg olyan hülyén éreztem magam, hogy milyen bunkó vagyok, hogy meg se kínálhatom szegény Biget, holott ő mindig megkínál engem náluk. De nálunk ez van. A nevelőapám számít csak meg a húgom… még én is korlátozottam ehetek.
Apropó a húgom… mostanában szó nélkül bemegy a szobámba és elveszi a cuccaimat (hajpánt, nyaklánc, körömlakk…). Anyám meg még asszisztál is neki. Elegem van az egészből… Anyám most is nyalja a húgom seggét (Mit adhatok édesem? Hogy van az én pici szívem?…) Én meg flegmán le vagyok kezelve.
És rájöttem igaza volt Bignek… igaza volt, hogy a szüleim ahelyett, hogy támogatnának, felkészítenének az életre, segítenének elindulni… inkább csak magukra gondolnak. Legalább egy jogosítványba segítettek volna… de nem… fontosabb a mosogatógép (hitelre persze), meg a beépíthető sütő (szintén hitelből)… Fontosabb most is a nyaralásuk (persze nélkülem…)… A tandíjamba, az utiköltségembe, semmibe se segítenek… Még a pizzához is tegnap nekem kellett megvennem az ananászt, mert azt csak én szeretem… Én meg még védtem őket… Mások teszik félre a pénzt már a a gyerekük születése óta, hogy az majd egyetemre járhasson, el tudjon indulni… én meg nem kapok semmit… csak rosszindulatot… Csak a kibeszélést a hátam mögött, a negatív kritikát. Megérteném, ha semmire nem lenne pénzük, és emiatt nem támogatnának, csak lelkileg segítenének… de nálam se anyagi, se lelki támogatás nincs…
De sebaj! Erős leszek, és kibírom! Saját erőmből fogom elérni a vágyaimat, saját erőből indulok el az életbe! De megfogadom, (bár nem szép) hogy ugyanezt várhatják majd el tőlem! Ugyanolyan flegma leszek, ugyanolyan érdektelen! És nem fogok segíteni! NEM!!!

Huncutka