Egy lányról

              Minden egy szép nyári napon kezdődött. Egy 6 éves kislány barátnőjét szerette volna meglátogatni, aki pár háztömbnyire lakott tőle. Már a ház előtt volt, mikor felkiáltott édesanyjának, aki a párkányon állt, hogy hívja fel barátnője szüleit, hogy otthon vannak-e. A nő épp telefonált, úgy kérdezett valamit a telefonba, majd visszakiáltott a kislánynak: Otthon vannak, most beszéltem velük, menj csak!

            A lány lelkesen indult barátnőjéhez, már az aznapi játék izgalmaira gondolt, mikor megérkezett a nagy házhoz. Felment a lépcsőn, és bekopogott… várt… várt… és még tovább várt. Benézett a konyhaablakon, de nem látott senkit… Csöngetett is, majd hosszú perceken keresztül ácsorgott az ajtó előtt… „De itthon kell lenniük, hiszen anya beszélt velük”. Fél óra várakozás után a lány csüggedten hazaindult. Ez az a kor mikor egy gyermek bízik anyjában, abban az emberben, akire nap, mint nap az életét bízza. Bízik benne, issza minden szavát, hiszen ő, a drága édesanya, aki velünk van jóban-rosszban, nem mondana nekünk hazugságot… Azonban aznap a kislány érezte, hogy akármennyire is bízik anyjában, akármennyire is hisz neki, az minden további nélkül a szemébe hazudott… ez a felismerés könnyeket fakasztott a csöppnyi lányka szemébe. Hazáig pityergett, majd mikor beért a lakásba, kérdőre vonta anyját: „Miért mondtad, hogy otthon vannak? Nem is beszéltél velük!” Az anya zavarát leplezve, hogy lánya rájött a hazugságra, elkezdett mosolyogni… nem is mosoly volt inkább nevetés. Majd legyintett egyet és tovább intézte dolgait.

                   Aznap valami elindult a kislányban, valami elkezdődött. Bár naiv gyermekként tovább hitt anyjának, bízott benne, de néha-néha eszébe jutott a nap, mikor anyja először hazudott a szemébe. Új korszak kezdődött a kislány életében. Az akkor csupán hét esztendős gyermek nemigen tudta felfogni szülei válását, érdekes módon jól viselte azt a nehezebb időszakot. Nagymamája mindig mellette volt, megadott neki mindent, elment elé az iskolába, s reggel is kísérte, holott a nagyi a város másik végén lakott. A lány anyja sokat dolgozott, és sokat sírt. Apjával megmaradt a kapcsolata, minden második hétvégét nála töltött. Nem volt egyszerű megszokni a folytonos ingázást, apja új feleségét, majd kistestvére jövetelét. Nehéz időszak ez egy gyermek számára. Ahogy telt múlt az idő, anyja is új életet kezdett. Egy este egy idegen férfi lépett be hozzájuk. A kislány már ágyában feküdt és csak a hangokat hallotta és édesanyja szobájából kiszűrődő fényeket látta. Hirtelen fájdalom hasított a mellkasába, mely összeszorította a kicsiny szívét. Sírásban tört ki… órákig zokogott, édesanyja néha benézett rá, de a lány nem tudta csillapítani hulló könnyzáporát, s csak az álomba szenderülés enyhítette mérhetetlen fájdalmát. Így ment ez minden áldott este… Aztán egyszer édesanyja leült a lánnyal és komoly dolgokról kezdett beszélni: „Szívem, P. és én szeretjük egymást. És ezen túl ő is itt fog lakni, velünk. Legyél hozzá kedves, mert szeret téged.” Mintha villámcsapás érte volna a kislányt… szeretett anyját fogja elveszíteni ezáltal, tudta jól. De megtanulta kezelni a fájdalmat, így megígérte anyjának, hogy kedves lesz.

                     Telt, múlt az idő, a kislány nagy nehezen megszokta az új helyzetet, mikor egy napon otthon várta édesanyját, s mikor az megérkezett fülig érő szájjal lépett be a lakásba. A kislány, bár még csak 9 éves volt, tudta mit jelent ez, szavak nélkül is… És meg sem várta, hogy anyja kimondja „Terhes vagyok” berohant szobájába és keserves sírásban tőrt ki. Nem akarta, hogy anyja részéről is testvére legyen, nem akarta, hogy még jobban megváltozzon az élete… Látta maga előtt az új jövevényt, akit mindenki körülrajong, mindenki elhalmoz szeretettel, míg ő ül a szobája sarkában és sír. Persze az idő, mint mindig segített. Kezdett megbarátkozni a gondolattal, hogy néhány hónap múlva minden más lesz, tulajdonképpen volt ideje felkészülni rá, már amennyire egy 10 éves gyermek képes erre készülni.

                         Az élet azonban ment tovább, megszületett a kistestvér… Minden családtag bement az anyához a kórházba, a kislány is. A váróban hallhatta, míg szeretett nagyszülei, a többi rokon csodálják az új jövevényt, csupa jót mondanak róla és már akkor egy gyönyörű csodagyermeknek tartották. A kislánynak nem volt könnyű mindezt végighallgatni, nem egyszerű könnyek nélkül tűrni. Majd feltűnt édesanyja, akit már napok óta nem láthatott, s már nagyon várta a pillanatot, hogy majd a kedves anya magához ölelje. Ám a kislány megtorpant a látványtól. Anyja nyúzott volt, a szépség semmi jelét nem mutatta és egy cső lógott ki hasából, melyben vér volt… A lányt olyannyira felzaklatta a látvány, hogy kifutott az épületből és sírni kezdett. Miért tették ezt az anyjával, tette fel magának a kérdést és belül az új jövevényt a Másikat, ahogy ő nevezte vádolta. Azt a lényt, akit mindenki csodál, mindenki dicsérget, mindenki elképed tőle, ő viszont gyűlölte, amiért ezt tette anyjával.

                        Telt múlt az idő, a lány kénytelen volt elviselni a Másikat, talán kezdte megkedvelni is. A lány félelme beigazolódott, miszerint mindenki csak az új jövevénnyel volt elfoglalva. Ekkoriban kezdett a lány befelé fordulni…

                        Az évek jöttek majd mentek, a lány nagyobb lett, az élete nehezebb. Apjával egyre nehezebb lett a kapcsolata, ott is új jövevény jött, nehéz volt neki elviselni az állandó környezetváltozást. Mielőtt átment apjához majd megbolondult a hasfájástól, és sírással enyhítette fájdalmát. Mire megszokta apja családját, azt légkört, a mentalitást, azt az életvitelt, már mehetett haza… Ezért otthon ismét sírógörcsben tört ki. Így ment ez mindig.

                     A lány életéből kimaradt a sport, a zenetanulás és az egyéb iskolán kívüli elfoglaltságok, mivel anyja ezzel nem nagyon foglalkozott, hiszen ott volt a Másik.

                    A lány élete egyre nehezebb lett, melyre a serdülőkor rányomta bélyegét. Volt, hogy bevonult szobájába és órákig sírt… senki nem tudta miért… Kereste a menekülés útját, egy kiutat a fény felé. Melyet a vallásban meg is talált. Keresztény volt, mindig is hitt Istenben. Abban az időszakban, azonban csak Istenben bízott. Hitte, hogy segít majd neki, és véget ér az állandó fájdalom.

                          Majd mikor a lányból nagylány lett, megfogadta, hogy neki, csak egy férfi lesz az életében, hogy ő nem fog elválni, és legfőképpen nem okoz majd soha ekkora fájdalmat gyermekének. Az évek során a lány nevelőapja is megmutatta igazi énjét. Állandóan piszkálta őt, szabályokat alkotott, korlátozta a lányt. Míg más családban a nevelőapa inkább kimaradt a anya-gyermek viszonyból, ebben a családban az anya maradt háttérben. Nem ellenkezett… A lány sérelmezte, hogy egy olyan ember osztja a lapokat, akinek gyakorlatilag semmi köze hozzá. Majd egy éjjel, mikor a nevelőapja későn jött haza, részegen… a lány egyből felébredt. Félt, hogy mi történik majd, féltette anyját, s félt ő maga is. Majd egyszer csak kinyílt a lány ajtaja. Ő úgy tett, mintha aludna. A férfi belépett a szobába, leült az ágyára… majd egyszer csak benyúlt a takaró alá. A lány még jobban magára szorította a takarót… Az azonban még mindig nyúlt… a combját fogdozta… Aztán hirtelen belépett a lány anyja és kivitte onnan a férfit. Mélyen a lány emlékeibe égett ez az éjszaka. Másnap nem merte elmondani mindezt anyjának, tudta, hogy nem hinne neki… Próbálta elfelejteni, azonban akárhányszor a nevelőapja későn jött haza, a lány remegett, sírt, és rettegett.

                          Az idő eltelt, a lány egyre inkább kezdte megismerni anyja igazi énjét, kezdte felfedezni benne a rosszindulatot, az irigységet, a rosszat. Nevelőapját is jól ismerte már, tudta jól, hogy mennyire rossz ember, aki a piszkálódásban éli ki vágyait. Az volt a szokása, hogy állandóan szorongatta a lány kezét, megütötte azt, néha még a nyakára is rátette és fojtogatni kezdte, persze mindezt viccből, szórakozásból. A lány azonban mindezt komolyan fogta fel, mivel a fájdalma valós volt. Egyre inkább sérelmezte, hogy anyja sosem áll ki mellette, mindig csak a férfi pártját fogja. A Másik is megnőtt… sokszor meggyűlt a lánynak vele a baja. Látta, hogy mindenki a Másikat védi, mindenki őt dédelgeti… És mindig a lány volt a hibás, mindenért. Apjával szörnyű volt a kapcsolata… sosem érdeklődött a lány tanulmányai, hobbija, szabadideje iránt, sosem beszélgetett vele igazán. Csak áthívta, hogy meglegyen a létszám. Közben ő ismét elvált, lett még gyereke… A lány már nem szívesen ment apjához sem.

                           A középiskolában sem jutott ki neki a jóból… bekerült egy olyan osztályba, ahol senki nem becsülte meg, szó szerint elnyomták. Sokszor nevettek rajta, a visszahúzódó, lelkiismeretes személyisége miatt. Barátnője sem volt igazán… aki volt, becsapta, kihasználta őt. Mindenkiben csak csalódnia kellett. Még az osztályfőnöke is ellene fordult, nem bíztatta, csak bántotta.

                        Mindig elutasította a fiúk közeledését… nem akart járni senkivel… Azonban egy nap megismert valakit. A szomszéd fiút, aki bár nagyvilági életet élt, de sokáig udvarolt a lánynak, akit az teljesen elbűvölt. A lány szerelembe esett… boldog volt, hogy egy időre megszabadul az otthon nyomasztó világától. Az idő múlásával megkomolyodtak, felnőttek, hű társai lettek egymásnak. Együtt hisznek Istenben és egy jobb jövőben.

                        Eljött a lány számára a továbbtanulás időszaka, s céljaiban senki sem támogatta, kivéve párját. Már 8 osztályos kora óta jogász akart lenni. Sokan kinevették, szülei sem bíztatták. Ő azonban mindent megtett érte, hogy elérje céljait. Éjjel-nappal tanult, megállás nélkül. A legnagyobb szüksége a történelemtanárára lett volna, aki történetesen maga volt az osztályfőnök, így nem számíthatott rá. Nem segített neki senki az emelt szintű érettségire való készülésben. De ő kitartóan tanult… Bízott benne, hogy így is sikerülni fog. Elérkezett a ponthatárok napja, már hatalmas izgalommal telve várakozott a lány. Elérkezett az idő… Újabb mellbevágás… 2 ponton múlt… 2 árva ponttal maradt le… Ami azt jelenti, hogy, ha egy ponttal többet kap a töri szóbelijére, bekerült volna…Elkeseredett… teljesen magába roskadt. Míg társai vígan ünnepelték sikereiket, ő könnyeivel küszködött. Pont ő, aki mindent megtett, aki annyira megérdemelte volna… De nem volt idő búslakodásra, ott volt a pótfelvételi, ott volt a költségtérítés lehetősége. Élt is vele, hiszen nem volt más választása. Tanulni akart. Többre akarta vinni, mint szülei.

                         Apjával már nem tartotta a kapcsolatot, mivel az nem volt kíváncsi rá… Megharagudott rá, az anyjával való pereskedés miatt. Olyan dolog miatt, amiről a lány nem tehetett, semmi köze nem volt hozzá. Nehéz volt ezzel is megbirkóznia, de nem volt más lehetősége, el kellett viselnie. Az egyetem csak nyelte a pénzt… szükség volt diákhitelre, szükség volt a nagyszülők kuporgatott pénzére. A lány anyjáék nem tudtak segíteni… sose álltak jól anyagilag, de ha jól is álltak, inkább magukra, vagy a Másikra költötték a pénzt… a lányt nem támogatták. Így egy év után kénytelen volt átmenni levelező tagozatra, s munkát vállalni, hogy megszabaduljon az albérlet költségeitől és a tandíját ki tudja fizetni. Sikerült is elhelyezkednie, a lakóhelyén a művelődési házban. Boldog volt nagyon, hogy így kicsit helyrejönnek a dolgai. A nevelőapja azonban végig azt sulykolta belé, hogy miért kellett levelezőre jönnie? Miért nem maradt ott, és vette volna fel a hitelt… Azzal nem foglalkozott, hogy azt a lánynak kell majd mind visszafizetnie, az már nem az ő problémája. A piszkálódásokkal nem hagyott fel, de most már a csipkedéshez, kézcsavargatáshoz csúnyabeszéd is társult, mely talán még jobban fájt a fizikai fájdalomnál. De a lány csak tűrt… kénytelen volt tűrni. A munkaszerződése azonban fél év után lejárt… A lány magára maradt… unka nélkül, pénz nélkül, tele kétséggel. Otthon csak piszkálódást, megbántást kap. Már tisztában van anyja igazi énjével is, sokszor annak viselkedése még a lány életkedvét is elveszi… sosem támogatja, bíztatja, sosem hisz benne. A nevelőapjával minden nap veszekszik, minden nap tűri a megaláztatást, a fájdalmat. Kénytelen elviselni a Másikat, a a testvérét, aki mindent megkap, akit beírattak zeneiskolába, sportolni, aki kitalál valamit, és megkapja, akit táborba visznek, aki agyon van kényeztetve, és akinek elviselhetetlen a stílusa, s aki folyamatos beszólásokkal keseríti az amúgy sem egyszerű lány életét. Kénytelen megküzdeni a munkanélküliséggel, a kilátástalansággal, a szülői támogatás hiányával, a kiszolgáltatott helyzetével. Tudja, hogy anyja sosem érti meg őt, sosem adna neki igazat, és sosem ismerné be, hogy mindent elrontott.

                  Támasza csupán a nagymamája és a párja. Ők azok, akik megértik, és támogatják, meghallgatják és segítik. Nap, mint nap elkeseredik, sírva fakad, de hisz Istenben, és hisz egy jobb jövőben, egy szebb jövőben, közösen a párjával, a kis lakásukban. Egy nap minden megváltozik majd. Kiszabadul a kalitkából és szállni fog, repülni a felhők között, megismerni egy új világot, élni egy jobb életet.