Kedves Olvasó!
Kezdem azt hinni, hogy az egész univerzum összefogott ellenem…
Néhány napja a papám szólt, hogy mehetnék négy napra dolgozni, egy általa szervezett helyi sakkversenyre. Ezáltal szeretne nekem segíteni. Nagyon örültem is a lehetőségnek, hogy ezáltal végre hasznosnak érezhetem magam és kicsit keresek is. Szombattól keddig tart a verseny a városi rendezvénycsarnokban. Tegnap reggel 9-re mentem, és este 7 előtt pár perccel értem haza. Igazából nem megterhelő a munka, reggel a táblákat állítgattam, aztán játszmalapokat tűztem össze, berendeztem a hatalmas termet, majd a verseny kezdetével a bíró mellett segédkeztem. Emberek között lehettem, dolgozhattam végre. 6 óra körül felhívtem Biget, hogy készülődik-e már az esti szolgálatra, de ekkor mesélte, hogy nagyon beteg lett, így nem megy dolgozni. Hányás, fejfájás, szédelgés… Fáradtan hazaérkezve lefürödtem, majd Big kért, hogy menjek át hozzá. Nem gondoltam, hogy vírusos baja lehet, én kimerültségre számítottam, mivel Big valóban túlvállalta magát az elmúlt időszakban. Így meglátogattam… Persze maradhattam volna otthon a fenekemen, s mondhattam volna Bignek, hogy nem szeretnék én is beteg lenni, és inkább otthon maradok… de átmentem. A legfőbb oka, hogy nem ültem a fenekemen, hogy tapasztalatból tudom, hogy milyen sokat jelent az embernek, ha betegen fekszik az ágyban és a párja mellette van, gondoskodik róla, támogatja. Az egyik barátnőm keseregve mesélte egyszer, hogy mandulagyulladása volt, betegen feküdt otthon, a barátja pedig ahelyett, hogy meglátogatta volna, közölte vele, hogy nem akarok beteg lenni, nem megyek át. Hiszen Big is mellettem volt, bármikor betegeskedtem is. Szóval meglátogattam, s láttam, hogy elég rossz állapotban van. Feküdt, nem bírt megmozdulni és hányt is mialatt ott voltam. Nem maradtam sokáig, hagytam pihenni szegényt. Este lefekvés előtt imádkoztam Bigért, hogy mielőbb meggyógyuljon, majd elaludtam… Éjfélkor felébredtem és pánikroham szerű remegés tőrt rám. Rázta a testem valami, s közben fájt a hasam. Ez azonban nem volt elég… hánytam is… Éjféltől 2-ig fennt voltam, szenvedtem. Aludni nem bírtam, mert ha lefeküdtem újra hánynom kellett. Így ücsörögtem az ágyamon, míg nagynehezen el nem aludtam, de egy óra múlva ismét felébredtem és légzésgyakorlatokkal próbáltam csillapítani az el nem múló remegést. Alig aludtam valamit… Reggel előre láttam anyámék reakcióját, ami be is bizonyosodott: Miért kellett átmennem Bighez, ha beteg? Miért nincs eszem? Végre tudnék dolgozni, és miért rontom el? Aztán ők megállapították, hogy biztos nincs is semmi bajom, csak csinálom a fesztivált… nem szóltam, csak tűrtem. Addig mondogatták, és hibáztattak, hogy fogtam magam, lefürödtem, rendbehoztam magam és mondtam, hogy én elmegyek a versenyre, ha esik, ha szakad. A nevelőapám is ott dolgozik majd, mint bíró, és elkezdték mondani, hogy de ne nyavalyogjak majd, és ne játsszam majd el a nagyhalált ott mindenki előtt. Szintén csak csöndben vártam. Persze a hasam nem volt a legjobb… fájdogált, és tudtam, hogy nem ehetek egész nap… És a tudat, hogy ma 9-től kb. este 9-ig kellett volna ott lennem (mivel ma két forduló lesz), rémisztett, hogy mi lesz így velem… Persze anyámék azt mondták, hogy ha ma nem megyek, biztos nem mehetek a többi nap sem, és, hogy itt volt végre az alkalom, hogy dolgozzak én meg a kevés eszem miatt elszúrtam. Hibáztatom magam… hülye voltam, már tudom. De közben mégsem bánom, hogy ott voltam Biggel, tudom, hogy sokat jelentett neki. Felhívtam a papám, akivel megbeszéltem, hogy ma nem kell mennem, és holnap, holnapután mehetek. Örülök neki, hogy ő megértő volt velem… persze bűntudatom is van, hogy nem tudtam elmenni… Tehát most fekszem az ágyban és teázom… Persze nézhetem a dolog pozitív oldalát is, hogy végre tarthatok egy régóta áhított léböjt-napot…
Huncutka
Hányinger ellen nyalogassatok citrom karikát. Igyatok sok vizet is. Szerintem is az a normális, ha ápolom, akit szeretek, ha beteg, különben nem is szeretem. Még ha egészséges, akkor is oda kell figyelni a másikra, nemhogy betegen, ez a szeretet lényege, a törődés, nem az, hogy jaj, mi lesz velem. A másik meg az a hányással kapcsolatban, hogy átvitt értelemben, mi az, amitől hánysz, azaz eleged van, nem bírod tovább, túl sok már, túl erős, na, onnan ki kell szállni, azt abba kell hagyni, mert méreg, megemészthetetlen “étel”, ne nyelj tovább, mert nem bírod, vagy ne vidd túlzásba a bevitelt, elfogadást ezután, mert még a jóból is megárt a sok! Vagy olyat ettél átvitten, amit egyáltalán nem kéne, vagy olyat, amit imádsz, de túlzásba vitted. Mindig olyat imádunk, amit nem szabad, mert imádni semmit, senkit se szabad, mert aztán jön a büntetés. Az szokott lenni, hogy ha valaki valakit imád, azaz magától különbnek tartja, sőt Istennek, akkor csömört kap belőle, elege lesz, megunja, kiég a kapcsolat, mert felemészti a rajongás, túl gyorsan futtatja le a kapcsolatot.
Rajongva habzsolni a másikat, hamar kiégést, megunást okoz, mert önbizalomhiányból rajong, istenít valaki…, de neki az a dolga, hogy önbizalmat erősítsen.., és azt így nem lehet.
Maga helyett a másikat “szereti”, de ez nem szeretet, hanem szorongás, öngyűlölet, önelutasítás, magára nem figyelés, magával nem törődés, értelmetlen mártírkodás, mást kényeztetés, és a szorongás meghánytat..
Jó, hogy felszínre jött ez a téma, mert miközben veled foglalkoztam, megjött az ihlet, megfejtettem egy eddig érthetetlen viselkedést valaki másban…, akit szeretek, de ő mással van, és azt hittem, szereti a lányt, de most már látom, nem, és úgy megnyugodtam, hogy nem olyan nagy a baj, mert egy önbizalomhiányos kapcsolat elbukik, viszont Bigeddel kapcsolatban neked ez nem jó hír, ha ő a rajongásod tárgya, vagy ki?
Gyógyulást kívánok! Állj egész alakos tükör elé, csupaszon a legjobb, de nem muszáj, főleg ilyen nevelő apa mellett pláne veszélyes, de meglátod, növeli az önelfogadást.
Köszönöm a tippeket. Őszintén szólva a betegeskedésemhez hozzátartozik, hogy kicsit izgultam emiatt a munka miatt. Bár nincs miért, hisz papám, mamám, nevelőapám és még sok ismert arc, de közben fusztrál az a sok ember, a hatalmas csarnok, a nyomás, és a tudat, hogy 12 órán át ott kell lennem… persze ez tűnhet nyafogásnak is, de nem az… csak mindenen annyit lelkizek, hogy néha szó szerint belebetegszem.
Biggel kapcsolatban… ez nem rajongás, nem imádat. Szeretem Őt, ismerem a hibáit és elfogadom úgy, ahogy van. Számíthatok rá, támogat engem, hisz bennem, lelket önt belém, önbizalmat ad. Míg otthon sokszor csak bántást kapok, ő bíztat és erőt ad. És ő is számíthat rám mindenben. Én is bíztatom őt, és nagyon büszke vagyok rá. De ez nem imádat, szeretet-szerelem.
Örülök, hogy sikerült a saját problémádra “megoldást” találni! És köszönöm a jókívánságot, már sokkal jobban vagyok! Szép estét!