Szerelem

Szerelem

Hideg,
nyirkos téli este volt. Az utcák kihaltak, az emberek otthonaikba menekültek a
közeledő zord idő elől. A zimankós időben egy fiatal nő tipegett a parkon át a
Kastély tér felé. Fekete kabátot viselt, tűsarkú fekete cipővel, melynek sarkát
magába szívta a nedves talaj, s a női alak újra és újra, botladozva, de
sietősen evickélt ki a sötét parkból. A térre érkezve sietősen megtisztította
lábbelijét, és tovább tipegett az ünnepi fényekben pompázó színház felé. A
harang kondult, nyolc órát ütött. A nő szaporábbra vette lépteit és még épp
beért az előadásra. Kabátját a ruhatárba adta, s belépett a terembe, a hátsó
ajtón át, helyet foglalt az utolsó sorban, hogy ne keltsen nagy feltűnést. A
színpadon két idősebb ember beszélgetett. A világgazdaságról elmélkedtek
komikus formában, a közönség, pedig halkan kuncogott. Női alakunk, akit most
már illenék bemutatni, a város karácsonyi műsorára érkezett. Léna fekete
selyemruhában tündökölt, hosszú barna hajkoronája egyenesre volt vasalva, bájos
arcát halvány smink díszítette. Bár ülve figyelte az előadást, gyönyörű karcsú
testalkata így is kivehető volt.

Az előadás kitűnően
megteremtette a karácsonyi hangulatot. A műsorszámok között több táncprodukció
is szerepelt, melyet Léna nagy örömmel figyelt, ugyanis imádta a társastáncot.
Még a gimnáziumi évei alatt vett is táncórákat, majd az egyetemi évek
következtével nem jutott ideje kedvenc elfoglaltságára. Most viszont újra
táncra perdült volna. Hiszen tanulmányait épp befejezte, visszatért kicsiny
városkájába, és munkába állt. Ezentúl lesz ideje táncolni, és épp arra gondolt,
hogy felkeresi volt tánctanárát, mikor a színpadra lépett egy vonzó úriember.
Magas daliás, kissé nagyobb darab férfi, nem túl hosszú barna göndör fürtökkel,
kedves arccal. Léna, ahogy a férfi beszédét hallgatta, egyre inkább volt
tánctanárára gondolt. Ismerős hang, ismerős férfi. De mégis idegen. Hiszen Léna
tánctanára köpcös, bajszos idősebb emberke volt, legalábbis a nő emlékeiben így
maradt meg. A színpadon viszont egy negyvenes évei elején járó, vonzó személy
állt, akinek csak a hangja egyezett a régi tánctanáréval. Ekkor azonban Léna
figyelmes lett az előtte ülő sorban lévő két idősebb hölgyre, akik a férfit dicsérték,
kit Zoltán néven említettek. Ekkor Léna jobban szemügyre vette az ismeretlen
ismerőst a színpadon, és be kellett ismernie, hogy valóban a tánctanárát látja,
Zoltánt. A férfi hatalmas változáson ment keresztül a legutóbbi találkozásuk
óta, mely legalább öt éve volt. Léna nagyon vonzónak találta az új külsővel
rendelkező művész urat. Az előadás után a nő a ruhatár felé vette lépteit,
mikor meglátta Zoltánt. Így közelebbről még intenzívebben hatott rá a férfi
kisugárzása. Hosszan figyelte egykori tanárát, mikor a férfi rámosolygott és Léna
irányába indult. Akkor eszmélt fel újra a gondolataiból, és kissé zavarba is
jött, hogy a férfi észrevette pillantását. Léna meredten állt és szíve egyre
gyorsabban vert a közeledő férfi láttán. Zoltán köszöntötte a csinos hölgyet és
érdeklődött, hogy tetszett e neki az előadás. Léna persze csak
hebegett-habogott, és egy-egy mosollyal válaszolt a férfi kérdéseire. Zoltán
már nem ismerte meg egykori tanítványát, azonban a fiatal csinos nő felkeltette
érdeklődését. Néhány kusza semmitmondó mondat után elköszöntek egymástól. A nő
kabátjáért indult, majd távozott a színházból. Ismét a park felé vette az
irányt. Apró lépteit Zoltán a színház elől követte és nézte, ahogy a női alak
eltűnik a sötét fák között.

Léna néhány
sarokra lakott a színháztól, útközben gondolatai elkalandoztak, csak Zoltánra
tudott koncentrálni. Nem tudta, a férfi miért változott meg, de nem is kereste
az okokat, csak álmodozott tovább.

Néhány órával
később, már éjfél is elmúlt, mikor Léna egy bögre forró teával, pokrócba
csavarva ült az internet előtt és egy bizonyos közösségi portálon rákeresett
Zoltánra. A férfiről néhány kép volt látható, melyen táncol. Léna viszont
felfigyelt rá, hogy családi állapota egyedülálló. Nem értette, hiszen mikor még
táncórákat vett tőle családos ember volt. Még ismerte is a feleségét, aki szintén
táncos múltra tekinthet vissza. Léna felismerte, hogy a válásuk állhat a nagy
változás mögött, nem tudta a pontos okokat, de ismerte annyira az embereket,
hogy csak egy mély lelki trauma képes ekkora átalakításra. Sokat töprengett a
házasság intézményén, feleslegesnek tartotta, hiszen a legtöbb házasság
válással végződik, pontosan jól tudta ezt jogász létére.

Pár perc
álmélkodás után észrevette, hogy Zoltán alig egy perce jelentkezett be utoljára
az oldalra. Tehát ő sem tud aludni, gondolta a lány. Eszébe jutott, hogy jó
lenne újra táncra perdülni, újra élvezni a zene ritmusát, a társastánc
szenvedélyét. Megfordult az eszében, hogy ír egy üzenetet Zoltánnak, hogy
járhatna e hozzá táncórára, azonban hamar elvetette az ötletet, nem szerette
volna, ha a férfi azt gondolja, hogy tetszik neki, és ezért keresi fel az
előadás után. Sokáig hezitált mire mégis rászánta magát, leírva őszintén a
tánccal kapcsolatos múltját és jövőbeli szándékait. Zoltán néhány perc múlva
válaszolt is Lénának, s levelében, a pénteki színházban tartott táncórára
invitálta. Léna elhatározta, hogy újra belevág a tánc világába, és kihasználja
a pénteki lehetőséget.

Néhány nap
elteltével egyre izgatottabb lett a közelgő táncóra miatt. Sokat gondolt
Zoltánra is, és tudatosan készült az újabb találkozásra, hogy ezúttal ne csak
habogjon, elvégre nem kislány már, hogy zavarba jöjjön egy férfi pillantásától.

Elérkezett a péntek este.
Léna munka után készülődni kezdett. Fekete csőszárú nadrágot viselt, piros
magas sarkúval, és egy piros blúzzal. Haját kontyba fogta, melyből néhány kusza
hajszál kikandikált. Halvány smink, kevés parfüm és már indult is, ugyanis nem
szeretett volna elkésni.

Épp időben
érkezett, a többiekkel együtt várta Zoltánt. Mikor a férfi megérkezett mindenki
megkereste táncpartnerét és tánctartásban várták az utasítást. Léna partner
nélkül várt. Zoltán odalépett a nőhöz, megfogta a derekát. „Én leszek a
partnered. Remélem nem gond.” mosolygott rá.

Léna élvezte,
hogy újra táncolhat, viszont azt be kellett ismernie, hogy sokat felejtett már
az évek során. A férfi sokszor szorosan magához húzta, hogy jobban érezze a
mozdulatot. Az óra végeztével Zoltán felajánlotta Lénának, hogy maradhatna egy
kicsit, és még átvennének néhány lépést. Léna örült az ajánlatnak, hiszen
imádta a táncot. Már csak ketten táncoltak, a férfi szorosan ölelte Léna
derekát, mélyen a szemébe nézett, ugyanis a tánc elengedhetetlen eleme a
szemkontaktus. Sokáig maradtak még, teljesen átadták magukat a zene magával
ragadó erejének. Kilenc órakor azonban az épület bezárt, nekik is menniük
kellett. Zoltán ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérje Lénát, féltette a fiatal
lányt az éjszakában egyedül. Útközben sokat beszélgettek. A lépcsőház ajtajáig
kísérte a hölgyet. Léna megköszönte, hogy tovább maradtak, és külön foglalkozott
vele a férfi, majd elköszöntek egymástól.

Hosszú hetek,
hónapok teltek el így. Minden pénteken táncoltak, tovább maradtak és Zoltán
hazakísérte Lénát. Az idő elteltével egyre jobban megismerték egymást, egyre
közelebb kerültek egymáshoz.

Egy nyári estén
Zoltán különös ötlettel fogadta Lénát. „A táncegyüttesemmel itt lépünk fel a
színházban. Lenne kedved megnézni?” kérdezte a lányt. Léna kicsit zavarba jött
a kérdés hallatán, nem értette, hogy miért pont őt hívja el a férfi, bár sokat
beszélgettek az elmúlt hónapok alatt, és közel kerültek egymáshoz, de nem tudta
mire vélni a dolgot. Zoltán észrevette a lány zavarát és megnyugtatta, hogy sok
ismerősét elhívta, nem akart tolakodó lenni. Zavarából felocsúdva szívesen
igent mondott Léna és nem is értette, miért gondolt egyből más szándékra.
Mostanában egyre jobban vonzódik Zoltánhoz, már nem ejti zavarba, mikor
szorosan magához húzza derekát, mikor mélyen a szemébe néz, és halkan a fülébe
súgja a következő lépést.

Zoltán
előadására Léna a fekete selyemruhájában érkezett, kibontott hosszú hajjal.
Mikor belépett a terembe, minden szempár rá szegeződött. Ő volt a leggyönyörűbb
hölgy a színházban. A sorok között Zoltán és táncegyüttesének rokonai, barátai,
ismerősei keresték helyüket. Lénát senki sem ismerte, kérdezgették egymástól ki
ez az elbűvölő szépség. Az előadás után Zoltán meglátta a színház előtt
álldogáló lányt. „Köszönöm, hogy eljöttél. Remélem tetszett a műsor.” mondta
Zoltán. „Nagyon tetszett. Kitűnő táncos vagy.” Mosolygott Léna. A férfi
elköszönt barátaitól és hazakísérte a lányt. Sokan nézték őket, sokan
rosszindulatú megjegyzéseket tettek rájuk.

Miközben
sétálgattak Zoltán megkérdezte Lénát, hogy lehet, hogy egy ilyen gyönyörű hölgy
kísérő nélkül néz meg egy előadást. A lány azt válaszolta, hogy sajnos
mostanában kevés az olyan férfi, akivel beszélgetni is lehet, és szívesen
elkíséri az embert egy ilyen jellegű előadásra. A mai férfiak a gatyájukban
hordják az eszüket. Ez tetszett Zoltánnak, és tiltakozott, hogy még szerencse,
hogy ő nem mai férfi. Útközben leültek egy padra és beszélgettek. Zoltán
kiöntötte a lelkét neki, elmesélte a feleségével való elválás történetét.
Zoltánék tizenöt éve voltak házasok, született egy gyönyörű fiúk, aki mára már
tizenöt éves. Egy nap Zoltán arra ért haza, hogy felesége mással fekszik az
ágyukban. A férfi teljesen összetört. Azóta eltelt egy év és már feldolgozta a
történteket, de most beszél először nyíltan erről a témáról. Léna
megtisztelőnek tartotta, hogy mindezt a fájdalmat megosztotta vele. A lány is
feltárta lelkét előtte és elmesélte, hogy volt egy öt éves kapcsolata, melynek
alig fél éve lett vége. Sokáig ültek még a padon, beszélgettek. Már hajnal volt
mikor a lépcsőház ajtajához értek. Csend volt. Zoltán mélyen Léna szemébe
nézett. Sokáig csak nézték egymást. Csak ők voltak ketten a sötét éjszakában, a
lámpa fényénél, elmélyültek egymás tekintetében. A pillanat örömét egy
szirénázó autó törte meg. Zavartan álltak egymás előtt, és csendesen
elköszöntek.

Léna sokáig
nem bírt elaludni. Érezte, hogy ezúttal több volt közöttük, mint eddig. Ezúttal
kinyíltak egymás előtt, kibontották szirmaikat, és megcsodálhatták a másik
tiszta lelkét. És ami a lépcsőházban történt. Volt ott egy pillanat. Ezek a
gondolatok cikáztak Léna fejében. Nem tudott másra gondolni, csak a férfira.
Vágyott rá, hogy érezze közelségét, érezze az ajkai puhaságát, csókja mámorát.
Vágyott rá, hogy a férfi megérintse őt, hogy kívánja őt.

Ismét
elérkezett a pénteki nap, a táncóra ideje. Borongós, ködös idő volt. Az emberek
fáradtak, nyűgösek voltak. Csak Léna volt izgatott, hogy újra láthatja Zoltánt.
Mikor a férfi belépett a terembe egyből rápillantott a lányra. Tánc közben
kerülte a lány pillantását, elmaradt a szemkontaktus. Léna nem értette a férfi
viselkedését. Zoltán távolságtartó lett. Aztán elgondolkozott egy pillanatra a
lány, hogy mit is gondolt ő valójában. Rájött, hogy túl sokat képzelt bele a
kapcsolatukba. Rájött, hogy csak ő érezte azt a bizonyos pillanatot. Rájött,
hogy ismét csalódnia kellett. Az óra után Léna várta, hogy mit lép Zoltán, mi
lesz a külön órájukkal. Mikor egyedül maradtak, a férfi odalépett hozzá. „Akkor
kezdjük” mondta. Táncoltak. Azonban Zoltán még mindig távolságtartó, zavart
volt. Egy forgásnál azonban Léna rosszul lépett és majdnem elesett, mikor
Zoltán szorosan magához ölelte, hosszan néztek egymás szemébe. A lány szíve
majd kiugrott a helyéről, de nem az ijedségtől, hanem a férfi közeledésétől. És
akkor… ott… Zoltán megcsókolta… hosszan, forrón csókolta. Mindketten érezték a
vágyat, kívánták egymást.

Pár perc után
csak nézték egymást, majd a férfi zavartan elkezdett pakolni. Léna csak állt a
terem közepén és nem értette mi történik vele. Zoltán ezt mondta: „Kérlek ne
haragudj.” A lány nem értett semmit se. „Miért kéne haragudnom?” kérdezte.
Zoltán közelebb lépett hozzá „Ne haragudj, abba kell hagynunk ezt az egészet.”
Léna tétlenül állt, végképp összezavarodott. „Túl fiatal vagy hozzám. És…”
azonban ekkor Léna csókolta meg a férfit. Hosszú percekig szenvedélyesen
csókolták egymást, ölelkeztek, kívánták egymás érintését, vágytak egymás
testére. A férfi kulcsra zárta az ajtót, lekapcsolta a világítást és átadta
magát a szerelem erejének. Forró csókjaiktól forrt a levegő, lassan levették
egymásról a ruhákat, ölelkeztek, simogatták a másik vágytól izzó testét. És akkor…
ott… vágyaiktól vezérelve, szenvedélytől fűtve, testük eggyé olvadt, halk
nyögéseik törték meg a csendet s a két test átadva magát az igaz szerelemnek
egy csodálatos szeretkezésben egyesült.