Azok a régi szép idők!
Most bukkantam rá, és annyira megtetszett, hogy muszáj megosztanom másokkal!
Akik
1990 előtt születtek, azok valódi hősök, olyasféle igazi hollywood-i
mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg! Gondolj csak bele, akik 1990
előtt születtek, azaz MI, kész csoda, hogy életben maradtunk. Nekünk még
nem volt gyerekülésünk az autóban, a gyógyszeres és vegyszeres üvegek
könnyedén nyithatóak voltak, nem volt semmi
furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak
felszerelve biztonsági nyitóval. És mikor bicajozni mentünk, nemhogy
könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az
nem volt semmi. Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit
jelent pontosan az ásványvíz. Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük
kimentünk játszani. Igen, ki! Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig
csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se
nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk, gyerekeknek! Nyáron a derékig
érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek
és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a
parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenes ági rokona. Ha
elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán
betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a
hibásak. Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és
gyengébbet, az is rendben volt. Ez így működött és a szüleink nem nagyon
szóltak bele ebbe sem. Étkezési szokásaink Schobert Norbi mércéjével
mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy
MC-Donalds-on edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből
nyomna egy hátra szaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval.
Gondoljunk csak az iskolai menzára.. És mégis itt vagyunk. A kakaóban
nem volt A, B, C, D és E vitamin, viszont Bedeko-nak hívták és már ez is
elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem
ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét
még magunknak kevertük, és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen
gyümölcsöt. Voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az
utcán, a focipályán vagy a pingpong asztaloknál, vagy ha mégse, akkor
egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek minket. Nem kellet
megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem
hoztak a szülők autóval… Mégis itt vagyunk. Nyakunkban lógott a
lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán fadarabokkal, botokkal
harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis itt vagyunk. Nem ütöttük
ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult. Focizni is csak az
állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy íratlan szabály, amit ma
nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz. Aki pedig nem
értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját,
az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébb
állhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett magának. A
szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük.
Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már
sohasem akarnánk megállni. Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le
egy késsel, nem pereltük be és nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha
lehetett, el se mondtuk. Ismertük a törvényt és ha vétkeztünk, szüleink
nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a
KÖTELESSÉG, a BŰNTUDAT, a JÓÉRZÉS, a FELELŐSSÉG. Ismertük ezeknek a
szavaknak a MÉLYSÉGÉT. Ezek voltunk mi. Hősei egy eltűnt kornak, amelyen
a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak.