Egy férfi agya

Kedves Olvasó!

Szerettem volna már korábban is írni, de nehézségek akadtak az új felülettel kapcsolatban, így hát kicsit megkésve jelentkezem. Őszintén szólva támogatom az ötletet, hogy sokkal dizájnosabb és modernebb lehet az nlc.blog, de… kicsit zavart, hogy nem tudok bejelentkezni, nem látom az oldalam, és tag lettem egy általam nem is olvasott blogban, ami a kavarodásoknak köszönhető. És teljes mértékben elégedett voltam a régi felülettel is, de ezt is biztos meg lehet szokni, csak minden idő kérdése.

A napjaim munkával telnek és tanulással. A munkahelyet már-már teljesen megszoktam, de kis nézeteltérések persze akadnak. Vannak nagyon kedves vendégek, akikkel szívesen elbeszélgetek és szabály szerűen már várom, hogy mikor jönnek újra. Vannak olyanok is, akiket egyáltalán nem várok… Ezek az emberek egy másik világból jönnek… mintha egy távoli galaxisból kerülnének oda, az ún. egóbirodalomból. Ugyanis akkora az egójuk, hogy csodálom, hogy beférnek az ajtón. És bunkóságuk is határtalan, így kapok néha hideget-meleget. De próbálom nem felvenni ezeket a dolgokat. Elvégre ha másképp nem, az ártatlan pultoslányon élik ki a hatalmi kényszerüket. Ekkor van az, hogy közli velem a vendég, hogy ő utálja a habot a kávén ezért azonnal távolítsam el róla a kakaóval együtt, és ő amúgy is 50 fokon issza a kávét nem 70-en… Ilyenkor mosolygok szépen, és készítek egy újat… persze rettentő megalázónak érzem a dolgot… de tudom, hogy az élet mindent kamatostúl megfizet az illetőnek. Így nem aggódom annyira. De azért nem jó érzés, az biztos. 

Nagy erővel és lelkesedéssel vetettem bele magam a tanulásba, hiszen elég nehéz féléve lé nézek. Nyolc kötelező tárgy, abból kettő szigorlat. Egy mini szakdolgozat, ami 20-25 oldal terjedelmű és három beadandó. Ezen felül németeznem is kell, a szaknyelvi miatt is, és persze a felsőfokú miatt is… Tehát nem lesz könnyű az előttem álló időszak, épp ezért próbálom összeszedni magam. 

A sokkon, ami a féléves csúszásnak köszönhető, már úgy-ahogy túltettem magam. Persze még emésztem, de már optimistán nézek a jövőbe. Próbálom a helyzetből a legtöbbet kihozni, így elvileg több időm lesz felkészülni az államvizsgára, tehát minden erőmet abba fektethetem és jobb eredményt érhetek el. És a lelkesedésemnek, és elszántságomnak köszönhetően csakis a maximunmra törekszem. Be kell bizonyítanom, legfőképpen magamnak, hogy képes vagyok érvényesülni ebben a világban! 

Biggel nagyon jót valentínoztunk! Kaptam tőle csokit és egy vicces képeslapot, ami a Férfi, aki tud takarítani címet viseli. És szabadidőnkbe elmentünk a Planetáriumba, tehát nem telt eseménytelenül a pihenő-idő. 

Mostanában több esküvői magazin is a kezembe került… Az első egész véletlenül ugyanis utaztam haza Pécsről és szerettem volna olvasással elütni az időt. Ekkor láttam meg az Esküvő Classic legújabb számát. Már régóta gyűjtöm az esküvői lapokat, de az elmúlt év kimaradt… Talán már kezdtem felhagyni a reménnyel… de most mégis a kezembe vettem a legújabb számot, és lelkesen vetettem bele magam. És ez nagyon jó döntés volt. Maximálisan feltöltött energiával és tervekkel. A múlt héten pedig megjelent egy különkiadás két lappal az elmúlt évből, ami nagyon jól jött, hiszen ezeket kihagytam. Mintha nekem készítették volna így 🙂 Ennek köszönhetően elég sokat gondolkozom a jövőnkön, az esküvőn. Persze nem minden olyan egyszerű, mint a mesékben. Big még vár… Részben megértem, másrészt nem. Elvégre valóban még előttünk az élet, és nincs miért elsietni a dolgokat. Mármint ráérünk. Mi már így is, úgy is összetartozunk. Épp ezért ráérünk megvárni míg lediplomáznom és lesz egy saját lakásunk. Ez elvileg reális. De ott van, hogy már több, mint 6 éve egy pár vagyunk, és együtt is élünk pont egy éve. És ízig-vérig romantikus nőből vagyok, így már “türelmetlenül” várom a nagy kérdést. Én már ma kimondanám a boldogító igent, ha lehetne. Nekem Ő az igazi! Nem kell más. Tudom, hogy Big is így gondolja. (vagy legalábbis nagyon-nagyon remélem) De hát ő pedig férfi. A férfiak sokkal tragikusabban fogják fel a dolgokat. Mintha az eddigi életüket úgy, ahogy van el kellene dobniuk egy olyanért, ahonnan már nincs kiút. Azt gondolják vége a fiatalságuknak, a szabadságuknak, az önállóságuknak, a barátokkal való sörözgetéseknek… Persze ez nem így van. Pont tegnap este erről beszéltem Biggel, aki azt állította, hogy ő ha összeházasodunk biztos nem jár el a barátjával sörözgetni, és a hobbijairól is kénytelen lesz lemondani. Én meg csak értetlenül néztem rá. Végül elmagyaráztam neki, hogy a házasság nem egyenlő a papucsférj kifejezéssel. Sőt! Ha összeházasodunk sokkal nyugodtabban engedem el a pasis estéire, mint mondjuk most. Hiszen örök hűséget fogadott nekem, így nincs okom félteni. És a házasság természetesen nem arról szól, hogy le kellene mondania valamiről. Egyáltalán nem kell. Minden marad a régi… úgymond. A házasság nem egy kalitka, ahová be van zárva egy madár és szomorú szemekkel nézni, ahogy a többi madár szabadon repked. Nem. A házasság éppenhogy szabadságot ad, megad mindent amit mások akár egész életükben keresnek. Biztonságot, melegséget, összetartozást biztosít, amellett hogy önmagunk lehetünk. Nem jár lemondással! Ezt próbáltam Biggel is megértetni, remélem sikerült 🙂 Ebből is látszik, hogy mennyire különbözik férfi és nő. Olyan, mintha egy egész más világban élnének néha. De jó, hogy van valaki mellettük, aki felnyitja a szemüket minden helyzetben.

Szép napot!

Huncutka