Kétségek között

Kedves Olvasó!

Jó ideje nem írtam már, és ennek nem a vizsgaidőszak az oka. Napok óta tépelődök. Hogy min? Az életemen. Az eddigi döntéseimen. Egyre inkább nem találom a helyem a világban.

Minden az általános iskolában kezdődött. Nem éppen a mi osztályunk volt a kedvenc, de mi mégis kiálltunk egymás mellett és jó közösségé csiszolódtunk. Kimerte mondani az ember a véleményét, mert nem kellett a rosszindulatú megjegyzésektől tartania. Támogattuk, bíztatgattuk egymást. Imádtam az irodalmat, melyet legfőképp Erzsi néninek, akkori magyar tanáromnak köszönhetek. Sokat olvasgattam, verseket írogattam, szavalóversenyekre jártam. És tudtam, hogy humán vonalon szeretnék továbbmenni. Volt úgy, hogy a magyarságról kellett fogalmazást írni, és én két ötöst is kaptam rá, mivel még egy saját verset beleszőttem a műbe. Vol olyan is, hogy önszorgalomból előadtam Kosztolányi verseket, mély átéléssel. És volt aki bíztatott, és tudtam, hogy ez boldoggá tesz.

Majd jött a gimnázium. Bekerültem egy pocsék osztályba, már elnézést, hogy ezt kell írnom. Négy-öt lány körül forgott az egész világ. Akiket persze a fiatal osztályfőnök még támogatott is. Mindig az volt amit ők elterveztek, másnak nem lehetett beleszólása. Nem lehetett tőlük érvényesülni. Mindenben ők voltak a “legjobbak”. (Egyébként már írtam róluk a barátságról szóló bejegyzésemben, ők voltak a “nagymenők”) Hiába próbáltam kitörni a tömegből, nem ment. Így az irodalom egyre inkább háttébe került, bár még mindig a kedvenc tárgyam volt. A gimnáziumi évek alatt többnyire két szak között vacilláltam: Kommunikáció és médiatudomány vagy a jogász szak. Két különböző irány. Hol az egyik, hol a másik kerekedett felül. És végül… a jog mellett döntöttem. Most már tudom, hogy többnyire azért, mert be akartam bizonyítani, hogy többet érek én az összes plázacicánál, többre vagyok képes, mint az egész osztály együttvéve. Ezzel szerettem volna kitűnni. Makacsul ragaszkodtam a joghoz, a sok kételkedő vélemény ellenére. És még miért a jog? A csini kosztüm, a másoktól jövő tisztelet, az elismerés, s a kényszer, hogy mindenkinek megmutathassam, hogy igen, ez vagyok én, meg tudom csinálni!

És hol tartok most? Az első év nappalin még egész jó volt. Az egyetemen barátokra tettem szert, ösztönöztük egymást a tanulásra. Tetszett is nagyon! Aztán rájöttem, hogy öt évet nem fizethetek diákhitelből, mivel mire végeznék kb. 5 milliós tartozásom lenne. És így átmentem levelezőre, és munkát vállaltam mellette, a helyi Teleházban dolgozom. Már nincs motiváció, nincs késztetés. Csak egyre nehezebb tantárgyak. És rá kellett jönnöm, hogy ezt valójában nem is akarom. Nem érdekel a paragrafusok világa. Mivel egész nap az internet előtt ülök, elkezdtem blogolni. Több helyen, más-más témáról. Elkezdtem írni. Történeteket, novellákat. És mindenhonnan kapom a pozitív visszajelzéseket, hogy jó az, amit csinálok.

És rájöttem. Mindvégig rosszul döntöttem. A jog nem az én világom. Az írás az, amiben önmagam lehetek, és élvezem azt amit csinálok. És itt tartok most. Két napja elkezdődött a vizsgaidőszak. Négy vizsgám lesz, de még egyre sem készültem fel igazán. Az összeset januárra tettem, hogy időt nyerjek. Hogy átgondoljam a dolgokat. Hogy esetleg meghozzak egy újabb döntést.

Most még van lehetőségem váltani. Most még belekezdhetek valami újba. Hiszen nem én lennék az első, és valószínűleg az utolsó sem, aki rájön, hogy rossz szakot választott. Átmennék kommunikációra, és az újságírás szakirányt választanám. Olyat tanulnék ami valóban érdekel, olyan munkám lenne, amit szeretek csinálni. Nem ez a lényeg? Nem ez a cél, hogy boldogok legyünk?

De tényleg olyan jó ötlet ez? És mi van, ha ebbe is belebukok? Mi van, ha mégsem ez az én utam? És egyáltalán mi lesz velem? Lesz egy diplomám, és mihez kezdek vele? Pont a mai világban akarok író lenni? Pont most, amikor a legnagyobb a munkanélküliség, és minden helyre protekcióval lehet bekerülni? És én most akarom megvalósítani az álmaimat? Belevágni az ismeretlen sűrű erdejébe? Lehet, hogy évekig csak irogatnék, sikerek nélkül. És addig mi lenne? Pénz nélkül, lakás nélkül, még mindig itthon irogatnék, és várnék a nagy csodára, a nagy lehetőségre? Csak azért, hogy azt csináljam ami boldoggá tesz?

Vagy maradjak a fenekemen, és vállaljam a tetteim következményét? Végezzem el a jogot, és felejtsem el az álmaimat? Hiszen az élet nem csupa móka és kacagás. Az élet zord, kemény és igazságtalan. És a racionális énem különben is azt súgja, hogy a jog mellett is írhatok. És ha tényleg sikeres vagyok benne, jogi diplomával is lehetek író, hiszen tehetség kell hozzá.

Tépelődök… marcangol az önvád, hogy pár éve miért nem gondoltam jobban bele a dolgokba, miért voltam olyan makacs, miért ragaszkodtam annyira a joghoz…

Tanácsokat, véleményeket szívesen fogadok.

Üdv.: Huncutka